...február 6-án reggel -mintegy névnapi ajándékként- találtam egy csomót a bal mellem szélén. Még mielőtt meggyőzhettem volna magam róla hogy minden oké,

gyorsan felhívtam Csabit (aki a férjem, és biztos sok szó fog még róla esni), hogy mi a helyzet. Ő pedig esélyt sem hagyott belefeledkeznem az álnyugalom hívogató ölelésébe, szóval miután letettük a telefont, elkezdtem a neten ultrahangos klinikák után kutatni. Kiválasztottam párat, majd az elsőt felhívtam, elmondtam a problémám és csoda módon az alábbi választ kaptam:

Holnap 13:15-kor pont van egy lemondásunk. Ráér?

NANÁHOGY ráérek, írjon be, ott leszek! Szóval enyhe gyomorgörccsel vártam a másnapot.

   0 2 . 0 7 .   

Mindig kések, ha nem munkáról van szó. Hát most nem késtem, negyed órával az időpontom előtt már a váróban ücsörögtem. Hívnak, bemegyek, kedves és fiatal Doktornő vár, nagyon bátorító, mosolyog. Elmondom a panaszt, kéri hogy vetkőzzek, a manuális vizsgálat lesz az első. Még mindig mosolyog és azt mondja, hogy nagyon fiatal vagyok, tuti, hogy minden rendben lesz, ne aggódjak. Póló le, melltartó le, odaáll, Doktornő vizsgálja az egyiket, másikat, "mhmmm, igen, érzem, háát, ez olyan jó egy centis, ugye? És mikor is vette észre? Ahaa... Jöjjön csak, feküdjön fel az asztalra, megnézzük ultrahanggal is." De már nem mosolyog. Plotty jön a hideg zselé az UH miatt, nézi jobbról, balról, tüzetesen, mindenhonnan...

Hááát... ez nem zsírcsomó... Nem is ciszta, az biztos. Én fibroadenomának se mondanám... Ne aggódjon, ez nem jelenti hogy rosszindulatú! De utána kell járni, el kellene mennie egy biopsziára.

Szóval a kedves Doktornő, aki ezután már annyira nem mosolygott, megadta az unokatestvérének a telefonszámát, aki patológus. Mondta hogy minél előbb hívjam fel, mert csütörtöktől szabadságon van. Én pedig felhívtam, nagyon kedves embernek tűnt ő is már a telefonbeszélgetésünk alapján. Az időpontomat is megkaptam: pont a szabija előtt fogja levenni a mintát, szerdán mehetek hozzá. Juhú!

   0 2 . 1 2 .   

Mondanom sem kell, hogy idegőrlően telt a várakozás a biopsziáig... A barátaim próbáltak nyugtatni, de éreztem, hogy baj van. Láttam a Doktornő arcán... Szóval ezen a szép szerdai napon én a klinikára mentem, hogy találkozzak az orvossal, aki leveszi majd a mintát a dudoromból.

(Tudjátok, mi az a biopszia? Én irtónagy House MD fan vagyok, szóval már elsőre tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy egy nagy tűt fognak majd az élienembe szúrni, hogy mintát vegyenek belőle és kiderüljön hogy pontosan mivel is állunk szemben.)

Nagyon szimpatikus doki volt, bemutatkozott, bekísért a terembe, bemutatta az asszisztensét, aki az ultrahangot fogja majd vezérelni: így pontosan tudni fogják, hogy hova kell szúrni a tűt. Helyi érzéstelenítést fogok kapni, maximum kellemetlen érzés lesz, de semmi vészes. És különben is: "nyugi, maga 30 éves, ez egészen biztosan jóindulatú elváltozás lesz!" Póló le, melltartó le, hideg asztalra felfekvés. "Na, hopp, ott is van az ultrahangon, nyugodjon meg, nem tűnik rosszindulatúnak!" Első minta, második minta, nahát, tényleg csak kellemetlen volt! Köszönöm Doktor úr, és mikor lesz eredmény? "Holnap vagy holnapután, legkésőbb jövő hét elején, az asszisztensemmel kint mindent át fognak beszélni!" Melltartó fel, póló fel, hálálkodás, kimenetel, asszisztenssel megbeszél: "tudom, hogy a Doktor úr azt mondta hogy lehet hogy holnap lesz eredmény, de nagyon nem valószínű, hiszen ő holnap délben repül, majd valaki más fogja megnézni a mintát, péntekre készüljön legkorábban! E-mailben küldjük majd az eredményt ha minden oké, és telefonálunk, ha gond van." HUHHH. Jó, akkor fingers crossed az e-mailért, jajj, csak küldjék minél előbb, hogy megnyugodhassak!

ennyi emlékeztetett rá, hogy mintavételen voltam. kár, hogy nem kértem betmenes sebtapaszt!

   0 2 . 1 3 .   

Tudjátok, mi a leghatásosabb ébresztő evör? Amikor reggel 9 előtt ismeretlen szám hív egy ilyen helyzetben... Áh, biztos csak valamilyen adminisztrációs dolog miatt keresnek, hát péntekig nincs eredmény! Felvettem: "Halló, jó reggelt Dorottya, XY vagyok a ZZS klinikáról. Azért keresem, mert a Doktor úr várja a hívását. Most azonnal, igen, megvan a száma? Szuper, akkor kérem ahogy letettük hívja fel, el fog mindent mondani magának." Hú... remegő kézzel papírt elővesz, ceruzát elővesz, itt most mindent le kell írni, mert nem fogom tudni megjegyezni. Csörr-csörr... "Haló? Jó napot Doktor úr, Kenéz Dorottya vagyok, tegnap este voltam magánál biopszián, az asszisztense keresett, hogy hívjam fel. Nem kaptam e-mailt... akkor most...?"

Igen. Ne haragudjon, én teljesen biztos voltam benne, hogy nem lesz semmi gond. De ez amit látok, ez rossz. Nagyon rossz. El kell mennie egy vastagtű biopsziára, én már szóltam egy barátomnak, az YZ kórházban várja. Most fel kéne öltöznie, és azonnal odamenni, meg fogja csinálni, magára vár.

Amíg elmondott még néhány dolgot addig egészen jól tartottam magam, jegyzeteltem, hálálkodtam, letettük a telefont, és kitört belőlem életem eddigi legszomorúbb zokogása. Valahogy betárcsáztam Csabit, megszólalni persze képtelen voltam, de már ebből tudta. Még nem ért be a munkahelyére, lepattant a metróról és felszállt a visszafelé irányba közlekedőre, és hazajött hogy felmosson. Én a földön feküdtem, bugyiban-pizsamafelsőben, képtelen voltam összeszedni magam. Mire hazaért, addigra a sírás közepette már pár szót ki tudtam mondani, ezek közé tartozott például a: "miért??" és a: "miért én??" és a: "nem igaz", meg a: "k*rvaéletbe". Aztán még a zsepisdobozra is ráültem, ami nyomban összerogyott, hogy utána hetekig emlékeztessen az aznap történtekre...

Szóval, összeszedett. <3 Segített felöltözni, hívott taxit, lekísért, közben gondolom ő is a poklot járta meg, de igyekezett nem szétesni; én kettőnk helyett is kiborultam amúgy is. Ültünk a taxiban, gigantikus dugó, én végigpityeregtem az utat és közben arra gondoltam, hogy a taxis biztos azt gondolja hogy meghalt a kutyám, vagy rossz jegyet kaptam az egyetemen. Hiszen én 30 éves vagyok, ki gondolná rólam, hogy mellrákom van?!

Beértünk a kórházba, már a betegfelvételnél tudták, hogy ki vagyok, irányítottak is tovább. Doktor úrral találkozás, ő is szuperkedves, tényleg csak rám várt, nem győzök hálálkodni! Póló le, melltartó le, hideg asztalra felmászás, jön a magyarázat... A vastagtű biopszia (másnéven core biopszia) pontosan az, amit a neve alapján sejtenétek... Kaptam érzéstelenítőt, majd a Doktor úr nekiállt belémdöfni egy irtóra nagy és vastag tűt. Bele a mellembe. Én ebből annyit észleltem, hogy egyrészt teljes felsőtesttel nekifeszül hogy a tű a helyére érkezzen, másrészt pedig láttam megjelenni az ultrahangképen a kábé 1 centis csomóm mellett egy egészen elvitathatatlanul vastag tűszerű képződményt, ami minden egyes nekifeszülésnél közelebb és közelebb került az élienemhez. Aztán jött a mintavétel, háromszor egymás után hangos kattanó hang kíséretében kimetszettek egy-egy 15x1 mm-es szövethengert. Amilyen nagynak tűnik a kimetszett rész, legalább annyira fájt is... De kárpótolt, hogy nagyon kedves volt velem mindenki, a Doktor úr nyugtatott hogy mindjárt kész vagyunk, bocsánatot kért tőlem hogy fáj. Jajj hát hogy haragudnék, hálás vagyok hogy ilyen gyorsan fogadott, és különben is, azért sírok mert rákos vagyok, ez SOKKAL jobban fáj, mint bármilyen orvosi kezelés... A nővérke, aki az ultrahangot vezérelte és velem szemben ült, törölgette a könnyeimet az egész vizsgálat alatt, nagyon kitartó volt, pedig rendesen készítettem neki az utánpótláskrokodilcseppeket... <3 Szóval ezen is túl voltam. Azt mondta az orvosom, hogy ugyan ő is szabadságra megy másnap reggeltől, de rá fog nézni előtte a mintámra, megadja a telefonszámát és hívjam fel: azt biztosan látni fogjuk, hogy fekete vagy fehér. Hálálkodok, nagyon köszönöm, de tényleg, ha épp nem a felfordult világom miatt sírok, akkor azért, mert ilyen orvosokhoz van szerencsém.

core biopszia afterlife

Másnap telefon, február 14-et írunk, valentin nap... A Doktor úr intézett nekem az onkológiára is időpontot, pár nap múlva így azzal is találkozom, aki a kezelésemet fogja majd irányítani, ugyanis az eredmény: fekete. Invazív, hormonérzékeny mellrákom van. Nekem. Az enyém. Az én testem része. Itt van a mellemben. Jól megszurkálták, remélem, nem haragszik nagyon...

---

Ezt muszáj még egyszer, mert ha létezik gondviselés vagy karma, akkor engem mindketten a kegyeikbe vettek! Akikkel találkoztam, mindhárman igazi hivatástudattal rendelkező orvosok, szuper EMBEREK, így, nagy betűvel, akiknek életem végéig hálás leszek. Rajtuk múlt, hogy szinte azonnal eljutottam az onkológiára, és elindulhatott az egész folyamat ami a rákomtól hivatott megszabadítani.