Azt írtam a weboldalamon a bemutatkozásom elejére, hogy:

Fotómániás, nyitott, mosolygós és természetszerető. Imádom a munkám, imádom, hogy napról-napra új kihívások és izgalmak elé állít.

Most pedig már kiegészíthetném azzal, hogy "vessző rákos". Mondjuk nem fogom, mert nem ez a fő ismérvem fotósként, de a blogomon ez lesz a fő téma.

Dóri totál grafomán, örül, ha kiírhatja magából, főleg ha ezzel még segíteni is tud azoknak, akik most kezdik ezt az utat. És vannak dolgok, amiket Dóri nem szeret. Például a pókok, a lepkék, a hasfájás, ilyesmik, de ami ezeknél is fontosabb: nem szereti a tabukat. Szeretné viszont, ha ez az íráshalom (nevezzük az egyszerűség kedvéért "blog"-nak) őszinte lenne, tabuktól mentes. Szeretné, ha leírhatna mindent ami vele történik, és nem kéne egy percig sem azon gondolkodnia, hogy "jujuj ezt most így le lehet írni? eléggé becsomagoltam, hogy fogyasztható legyen?" vagy azon, hogy "hogy mondhatnám szépen, hogy a f*szom kivan a világgal?". Mivel Dóri elég céltudatos és általában eléri amit szeretne, ezért ez a blog pont ilyen lesz: szeretném, ha látnátok hogyan éli meg egy 30 éves nő, anya, feleség, egyszem lány, barát, vállalkozó (jesszuska, ez mind én vagyok!) a mellrák rögös útját.

amúgy Dóri így néz ki, ez az egyik kedvenc önarcképe

Ezt csak hozzáteszem, ha esetleg kérdés merülne fel: én a saját tapasztalataimat írom le amikor a rák és a kemo szóba kerül, egy szentírás van: az, hogy nincs szentírás. Mindenkinek más a szervezete, mindenki egyénre szabott terápiát kap, hiszen más a testünk, más a daganatunk típusa, szövettana. Az orvosaimra hallgatok, feltétel nélkül bízom bennük mert tudom, hogy a gyógyulásom kulcsa részben az ő kezükben van. Másik részben pedig az én kezemben, így elég sok lelki folyamatról is fogok írni, ami bennem zajlik.

Most éppen május 15-e van, én már túl vagyok a műtéten és az első kemon. Az első bejegyzésekben elmesélem nektek, hogy mi történt eddig, és majd szépen lassan megérkezünk a jelenhez.